Interjú Douglas W. Willett seppala szibériai szánhúzókutya-tenyésztővel

A seppala szibériai szánhúzókutya annyiban különbözik a mai szibériai huskytól, hogy tenyésztői a kezdetektől fogva ragaszkodtak a Leonhard Seppala által 1910 körül Szibériából Amerikába importált szánhúzókutyák tenyésztéséhez és a Seppala által vallott tenyésztési elvekhez. 1992-ben J. Jeffrey Bragg, a Markovo kennel tulajdonosa Szibériából, az Ural hegységből importált egy szibériai husky kant, Shakal iz Solovyev-et. Shakal rendelkezett három ismert generációval és egy csehországi FCI export pedigrével, de nem rendelkezett hivatalos törzskönyvvel - mivel akkoriban Oroszországban nem létezett hivatalos törzskönyvezés. Az Amerikai és a Kanadai Kennel Klub pedig papírok híján megtagadta a regisztrációt.

A seppala tenyésztők ezek után vállalták a nyitott törzskönyv melletti tenyésztést, és tudatosan elhatárolták magukat az egyre inkább show-célokat szem előtt tartó amerikai szibériai husky tenyésztőktől. Az általuk tenyésztett szibériai husky így paradox módon kikerült a tenyésztői szervezetek által elismert kutyafajták köréből. Doug Willett a Sepp-Alta Kennel tulajdonosa, egyike a világ kevés számú seppala szibériai szánhúzókutya-tenyésztőinek. Shakal iz Solovyev 16 évet élt, és bár nem használták intenzíven tenyésztésre, 11 éves koráig aktívan versenyzett.

SHC (Silvia Roppelt): Mióta vagy tenyésztő és mekkora a kenneled?

D.W. (Doug Willett): 36 éve. Jelenleg csak 14 szánhúzókutyám van. A legjobb éveimben 20-30 felnőtt huskyval kezdtem el az őszi edzéseket. Ma már csak kevés almot tenyésztek mások számára, inkább tréningezek a mindössze 12 öreg kutyából álló csapatommal. Ők az életkoruk ellenére még most is nagyon jó szánhúzókutyák.

SHC: A tenyésztés során milyen elveket követtél?

D.W.: Én elsősorban mindig is tenyésztő voltam, és csak másodsorban versenyző. A kutyaszánhajtó versenyeket arra használtam, hogy teszteljem a tenyésztésre szánt kutyáimat. A tenyésztés sikere ugyanis egyenes arányban van a versenyeken elért sikerekkel! Az is nagyon fontos, hogy lehetőleg a legnagyobb kihívást jelentő versenyeken induljon el az ember, mégpedig a legtöbb versenyzőt számláló, legerősebb osztályban. Ez az egyetlen módja annak, hogy a teljesítményszintet felmérhessük. Mivel a sebesség és a kitartás a jó kutyánál egyaránt fontos, mindig igyekeztem lehetőleg a 30 és 120 km távolság közötti versenyeken részt venni.

SHC. Szerinted mire van szükség egy ilyen verseny eredményes teljesítéséhez?

D.W.: Nagyon sok mindenre. Jó táplálékra, megfelelő edzésre, sok időre, pénzre és még egy csomó dologra. De ami a legfontosabb: elsősorban jó testfelépítésű, kitartó kutyákra, amelyekben megvan az a bizonyos tűz és lelkesedés, ezen kívül még tetszeni is szeretnének a hajtójuknak. Egy jó csapat felépítéséhez jó kutyák kellenek. Az emberek néha rengeteg pénzt és energiát áldoznak arra, hogy teknősbékákat nyulakká próbáljanak változtatni, pedig elegendő lenne mindössze lecserélni a teknősbékákat.

SHC: Milyenek az edzési módszereid? Hány mérföldet futtok le egy szezonban?

D.W.: A tréninggel elsősorban kondícionálom a kutyáimat. Megszilárdítom a munka-etikájukat, és fejlesztem az együttműködést köztem és a csapatom között. Nincsenek kőbe vésett elveim, nem tartok külön erősítő és gyorsasági edzéseket. Bár igazság szerint abban a hallatlan szerencsében van részem, hogy a kezdetektől fogva hegyek között élek, így minden edzés egyben erősítést is jelent a hegynek felfelé, és gyorsaságot a hegyről lefelé. Ha egy síkságon élnék, valószínűleg sokkal precízebb lennék a sebesség és a terhelés közötti egyensúly meghatározásában. Az edzéseket többnyire a kutyáim örömére végzem, de nem tűröm el tőlük a lógást és az esztelenséget. Elvárom, hogy dolgozzanak. Ha valamelyikük „megkergül” és rontani kezdi a csapatszellemet, azt vagy kifogom a csapatból, vagy pedig nyakszár nélkül bekötöm közvetlenül a szán elé, az ún. wheel-be. Itt elég gyorsan tudok intézkedni mindenféle nem kívánt magatartás esetén. A mennyiséggel szemben a minőséget részesítem előnyben. Soha sem csapom be a kutyáimat az előttük álló távolság tekintetében. Késő augusztusban 5 km-es edzéssel kezdünk, és az első versenyünkig (általában december végére) fokozatosan elérjük az 50 km-es távot. Néha-néha beiktatunk rövidebb edzéseket is, elsősorban a csapat mentális erősítése és az esetleges izomláz enyhítése céljából. Január végére pedig a fogat többnyire készen áll egy 120 km-es verseny teljesítésére is.

SHC: Hány éves kortól futhatnak a kutyáid a versenycsapatban?

D. W.: Az életkor szerepe – akárcsak az embereknél - egy bizonyos határon túl nagyon változó. Minden élőlény külön egyéniség, mindegyiknek megvan a maga fejlődési üteme. Voltak olyan kutyáim, amelyek már 9 hónapos korukban a versenycsapatban futottak, mások pedig csak 3 évesen érték el ezt a szintet. Volt olyan 12 hónapos kölyökkutyám, amelyik egy 16 kutyából álló open fogat társvezéreként megnyert egy 70 km-es versenyt. A hosszú távon legjobb vezérkutyáim azonban többnyire csak 5 éves koruk után mutatták meg a valódi képességeiket. A fő szabály - ha egyáltalán ezt lehet szabálynak nevezni - az, hogy mindig nyitottnak kell lenni, minden egyes kutyát egyedileg kell kezelni, és folyamatosan figyelni, tanulni, tanulmányozni kell őket.

SHC: Mely kutyák voltak a kenneled sztárjai, és milyen tulajdonságaik tették őket sztárokká?

D. W.: Természetesen a vezéreim. A versenyeken elért sikerek 75 %-ban a vezéreken múlnak. A valaha volt legjobb vezérem Beowulf volt, még a ’70-es években. Ő a szó legszorosabb értelmében szabályosan behúzta a csapatomat a győzelembe, sokszor még olyan versenyeken is, amikor a feltételek kimondottan ellenünk dolgoztak.

SHC: Milyen vonalakból származnak a fő tenyészkutyáid?

D. W.: A tenyésztésem alapját két tiszta seppala szibériai szánhúzókutya adta: Surgut of Markovo és Helen of Markovo, Don McFaul tenyészetéből. Az ő utódjaik közül került ki a valaha volt két legjobb vezérkutyám is, Uelen’s Ali és Uelen’s Beowulf. Elsősorban miattuk koncentráltam a továbbiakban a seppala vonalra. Korábban próbálkoztam az Anadyr és az Igloo Pak vonalakkal is, de kevés sikerrel.

SHC: Hogyan választottad ki a tenyészpárokat?

D. W.: Alapvetően hiszek a genetikai diverzitás jótékony hatásában. Többek között ez az oka annak, hogy a szibériai huskyjaimat nem az AKC (Amerikai Kennel Klub) által regisztrált egyedek köréből válogattam ki. Szégyellem magamat, amiért közel 30 évembe került annak a felismerése, hogy a zárt törzskönyv rendszere valójában alkalmatlan a versenyképes munkakutyák tenyésztésére. A jelenlegi fajtatiszta szibériai husky génkészlet már nem elég változatos ahhoz, hogy számottevő létszámban szuper szánhúzókutyák szülessenek. Talán egy nagyon elhivatott musher két „once in life” („csak egyszer az életben”- szerk.) képességű vezérkutyával még elérhet sikereket a regisztrált szibériai huskyjaival, de azután már szerintem nagyon beszűkülnek a lehetőségek. Én soha nem folytattam szoros beltenyésztést.

SHC: Melyek a szelekciós kritériumaid a tenyésztést illetően?

D. W.: Fiziológiai értelemben először is megnézem a kutya első és hátsó végtagjainak a szögellését, valamint a hátsó testtáj rugalmasságát. Ezek együtt adják a versenykutyák szembetűnően atlétikus testalkatát. Ha a fajtatiszta szibériai huskyk tenyésztői valóban javítani szeretnének a tenyésztésük minőségén, akkor a szemek, a csípő és más egyéb részletek szűrése mellett legelőször is az elülső és a hátulsó végtagok szögellését kellene szemrevételezniük. A 40 fok alatti szögelléssel rendelkező egyedeket – mint a kitartó munkára képteleneket - ki kellene zárni a tenyésztésből. A mai szibériai husky állomány egyik alapvető problémája éppen a túl egyenes elülső végtagokban rejlik. Ami pedig a mentális tulajdonságokat illeti, legfontosabb a futásért való lelkesedés, az emberrel való együttműködési szándék és a hajtónak való állandó tetszeni-akarás („desire to please”).

SHC: Szerinted mi tesz egy kutyát jó vezérkutyává? És mi a jó wheeler (erőkutya, közvetlenül a szán elé befogva – szerk.) legfőbb ismérve?

D. W.: A jó vezér nagyon gyors, és mentálisan is nagyon erős. Kevés kutya képes arra, hogy egy nagy falkát nagy sebességgel vezessen. Véleményem szerint a vezérségre való képesség elsősorban genetikus adottság. Ami pedig a jó wheelert illeti, szerintem elégséges, ha ismeri a parancsokat, és kellő erőkifejtéssel reagál is azokra.

SHC: Szerinted mi a különbség a múlt és a jelen szánhúzókutyái között?

D. W.: Szerintem a fajtatiszta szibériai husky kutyák nem változtak túl sokat, mivel a génkészlet korlátozott. Az alaszkai husky fajta azonban nagyon sokat változott. Elveszítette az eredeti északi jellegét, a szőre rövidebb lett, és nagyon sok lett benne a hound beütés. Egyre több tenyésztési felkérést kapok az alaszkai musheroktól, mivel a kutyáik a rövid szőrzetük miatt kevésbé ellenállóak a hideggel szemben.

SHC: Miben nyilvánul meg a seppala szibériai szánhúzókutya erőssége, illetve mi a gyengesége?

D. W.: Jelenleg Észak-Amerikában a szibériai husky populáció 99 %-a alkalmatlan a szánhúzó munkára. A maradék 1 % - a versenyző szibériai huskyk csoportja - esetében pedig gyakori problémát jelent az általános egészségi állapot és a vitalitás. A Continental Kennel Club-bal kötött egyezmény a seppala szibériai szánhúzókutya esetében lehetővé teszi a korlátozott mértékű keresztezést és a részben nyitott törzskönyv melletti tenyésztést. Nemrégiben kezdtünk el egy programot, amelynek a keretében egy északi típusú versenyző alaszkai huskyt vontunk be a tenyésztésbe. Az ebből származó egyedeket az „Arcticsepp” előnévvel láttuk el a regisztráció során. Az utódok egyébként külsőleg nagyon hasonlóak a fajtatiszta seppala szibériai szánhúzókutyákhoz, a belső tulajdonságaik azonban lényegesen különböznek. Kitartóbbak, jobban bírják a sebességet és a távolságot, ezen kívül erősebb az immunrendszerük. Arról azonban még nem vagyok meggyőződve, hogy az elért eredmény egyedi eset, vagy pedig a fajtakeresztezés általános következménye.

SHC: Mik a céljaid a jövőre nézve, a tenyésztést és a csapatodat is beleértve?

D.W.: Az életemnek a jelenlegi szakaszában egyszerűen csak az örömet keresem, és azt hiszem, hogy a kutyaszánhajtásban megtaláltam ennek az egyik legkellemesebb módját.

SHC: Köszönöm az interjút, Doug!

Doug Willett munkáját az európai és az amerikai szibériai husky versenykennelek egyaránt nagyra értékelik. A seppala szibériai szánhúzókutyát csak az amerikai Continental Kennel Club ismeri el önálló fajtaként.

Az interjút Silvia Roppelt, az SHC Siberian Husky Club Deutschland alelnöke készítette. Silvia Roppelt hozzájárulásával angolból fordította Czövek Zsuzsanna. Az interjú az SHC Aktuell (Verbandszeitschrift des Siberian Husky Club e. V.) 25-ik, 2008 augusztusi számában jelent meg, német nyelven.